(A fotográfiákért kattints ide.)
Úgy tűnik, mostanában nincsen hét kaland nélkül. Régóta készültünk a mai napra, ugyanis a Támogató Szolgálat egy különleges programra invitálhatta az arra nyitott egyetemi hallgatókat. Mindezt a Lárifári Alapítvány és a Tihanyi Hajós Egylet összefogásának köszönhettük. Élményvitorlázás részesei lehettünk.
Önmagában is élmény a vitorlázás, azonban különösen az olyan emberek számára, akik látássérültek, vagy kerekesszékbe kényszerültek. Azt hiszem, a legtöbben mégis hatalmas kérdőjelekkel szálltunk be az Alapítvány által biztosított kisbuszba, ami a PTE Ifjúság úti épületétől egészen a vitorlásokig vitt minket.
Utánanéztem, kiknek köszönhettük ezt a napot, azt az önzetlen felajánlást, ami semmi másról nem szólt, mint örömet adni és népszerűsíteni a vitorlázást. A honlapjukról idézem:
„A Lárifári Alapítvány elsődleges célja a bármely okból – különösen, de nem kizárólag betegség miatt – átmenetileg nehéz élethelyzetbe került gyermekek és családjuk támogatása, segítése, életkörülményeinek javítása...”
Őszintén, tényleg mindent elkövettek ennek érdekében ma is. Nyitottan, vidáman fogadtak minket, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy huszonegynéhány, lényegében vadidegen ember napját színesebbé tegyék.
A Tihanyi Hajós Egylet biztosította a vitorlásokat és legénységet. Mind hozzáértő, maximálisan csak ránk fókuszáló hajósok.
A mi csapatunkat a „Tekila” nevet viselő, kb. 12 méter hosszú, több, mint 4 tonnás, mégis kecses balatoni habszelő fedélzetére osztották be. Az első perctől az utolsóig tanultunk, minden kérdésünkre választ kaptunk. A kötélzet furcsa zúgásától kezdve, a tőkesúly szerepén át, a szélirány meghatározásáig. Azt is megtudtuk, hogy régen a cigifüst segítségével állapították meg, merről fúj a szél, vagy éppen miként lehet kihúzni egy 11 napos versenyen, ha közben 7 napon át szélcsend uralkodik.
Ami azonban mindennél többet ért, az a lehetőség volt, hogy mind a látássérültek, mind a mozgáskorlátozott hallgató kormányozhatta a hajót. Meg kell valljam, magam is ledöbbenve tapasztaltam, mennyire érzik a vizet, a szelet. Beni azzal ejtette ámulatba a kapitányunkat, hogy azt mondta, onnan tudja, merre tart hajó, hogy „hallja a vitorlát”.
A tapasztalat, még ha rövid ideig is tartott, szerintem meghatározó volt mindannyiunknak, és azt láttam, a megélés öröme kölcsönös volt.
Most így kevésnek tűnik szavakba öntve, hogy nagyon hálásak vagyunk és köszönjük ezt a felejthetetlen napot az összes segítőkész embernek, akik megajándékoztak vele minket.
- Olessák András -